Ars poetica amúgy, avagy emígy…

Azt kell gondolnom, hogy a világ mit sem változik. A fiatalok nagyrésze ugyanolyan világmegváltó, unatkozó, meg nem értett zseni, elnyomott, lázadó, semmitmondó, vagy éppen szimpatikus, törekvő, jó fej kölök, mint harminc évvel ezelőtt. Némi különbséggel. Mert ugyanolyanok nem lehetnek, mint mi voltunk. Mert fejlődni kell. Változni. Nincs globális előre-, vagy visszafejlődés, nem hiszek benne, az csak a látszat. Mindennek oka van. Hiába szeretném azt mondani, hogy mélyre süllyedtek egyesek. Lehet, de ez is a fejlődés része. Minimum valamiféle változás. A mélységből ki kell emelkedni egyszer, minél mélyebben van egy társadalom, annál nagyobb trauma árán. Ez mindig így volt. Olyan jó, hogy ma már nem kell gondolkodnunk. Készen kapjuk az ideológiákat, amiket benyelünk, mint a mikrós hamburgereket. Mert hamar készen van. Nincs gond vele. A szemetet kidobjuk a kukába (jó esetben), onnan pedig nem törődünk azzal, hogy mi történik azután vele. Nem a mi gondunk. Kifizettük a díjat. De a szemét nagy része nem semmisül meg. Titkon gyűlik föld alatt és felett, vízben, folyók és óceánok mélyén, árnyas és napsütötte helyeken, itt körülöttünk, s az agyunkban egyaránt. Láttam anyagi és szellemi szemetet egyaránt, nem is keveset. Amikor a ragyogó nap megcsillan tudatunk szélfújta nylonzacskóin. Amikor fiatalokat látok turkálni a kultúrális mocsokban. Keresnek valamit, mert bennük is ott van az igény, hogy igazgyöngyre leljenek. De két markuk műanyaggolyókkal van tele, s égő szemmel botorkálnak társadalmunk szeméttelepén, abban a hiszemben, hogy valami gyönyörűt, igazán fontosat birtokolnak. Pedig régóta náluk van amit keresnek.

Nem hiszek a kívülálló Istenben. Nem hiszek a rajtam kívül álló okokban, tehát a rajtam kívül álló Istenben sem hiszek. Csak ami bennem van. Amit magamban hordok. Ami öröktől ott volt. Az ok és okozatban. C.G. Jung egyszer azt mondta:” Csak abban hiszek, amit biztosan tudok. Ez kiküszöböli a hit szükségességét.”

Mindenkinek az jó, amit épp csinál. Mindenképp a fejlődést szolgálja. Az idő nem számít. Kicsinyes intervallumunkban fontos csak. Félünk, hogy lejár. Igazából csak itt és most fontos mérni a mérhetetlent. Amíg a gyöngyök után kotorászunk a mocsokban. Fel kellene pillantani. Egy kicsit. Igen. Oda. No nem azért, hogy kívülálló irányítás feltételezett tartózkodási helyét próbáljuk megpillantani vaksi, hunyorgó szemünkkel. Csak egyszerűen nézzünk fel. Ehhez nem kell ideológia. Fordítsuk a Nap felé az arcunkat. Ha sok a fény, hunyjuk le szemünket. Így… Igen.

Sokan a hipermarketek hirdetőtábláinak tövében várják a hajnalt dideregve. Talán az sem érdekli őket, hogy bőr ülőgarnitúra 50%-kal olcsóbb most. Aztán vannak, akik a neonreklámoknál magasabbra sosem néztek. Az égre? Minek? – kérdik. Nem tudom. Talán mert az alant, az a mocsok definíciója. A lenti dolgoké, amik szükségszerűek, de nem kötelező hemperegni bennük. Valami elvont tisztaságot hordoz az égbolt. Főleg az éjszakai. Néha eszünkbe juttatja, hogy ha lábunk a mocsokba merül is, nem vagyunk nyakig a szarban. Micsoda bölcsesség…Ja…és engem senki ne váltson meg. Az az én dolgom. Mert a feltételektől függő világban semmi sincs ingyen…

Kategória: art, Fémműves, Filozófia, Kultúra | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.